[ Pobierz całość w formacie PDF ]

Biztos nem volt könnyq szerelmet színlelni a rút kis kacsának!
Hogy szíven szúrta megint ez a csúf szó, megint milyen élesen látta
maga elQtt Götz gúnyos mosolyát és hideg  istenem, milyen hideg 
pillantását. Hogy hihette el, hogy szereti, Q, aki azelQtt annyira le-
nézte! Áldozat volt a részérQl és súlyos önmegtagadás, hogy szerel-
met színleljen! De rákényszerítette a szükség, hisz okvetlenül gaz-
dagon kellett nQsülnie. Hát ezért vette akkor olyan félvállról az Q
szegénységét, hiszen tudta, hogy küszöbön áll a nagy örökség.
P meg hitt neki. És boldog volt, hogy a férfi szereti, a szegénysé-
ge ellenére is. És kimutatta határtalan szerelmét, teljesen átadta neki
a szívét. Milyen terhes lehetett ez a férfinak! Istenem, micsoda gya-
lázat, milyen borzalmas szégyen! Hazugság, hazugság volt minden!
Eva felnyögött rettenetes kínjában, s úgy ült ott, mintha tonnányi
súllyal nyomná a földre a borzalmas felfedezés. Hazugság volt min-
den: a lánykérés, a szerelmes szavak azon az estén, és hazugság
minden, ami ezután jött. Testestül-lelkestül odaadta magát egy férfi-
nak, aki nem szereti. Lovagiasságból nem mondta meg neki az es-
küvQ után, hogy csak a pénze kellett. És nyilván hálás is volt egy
kicsit, hogy megszabadulhatott a gondjaitól. KényszerqségbQl volt
gyöngéd, és érzelmeket színlelt, amelyeket egyáltalán nem érzett.
Mennyire nehezére eshetett!
Eva hirtelen fölpattant, végsQkig fölzaklatva. A levelet görcsösen
szorongatta a markában. A fürdQszobába futott, egy székre omlott, és
még egyszer átfutotta a levelet, mintha minden szavát örökre az el-
méjébe akarná vésni. Végül önkéntelen mozdulattal az ékszeres do-
bozába zárta, nem is tudva, mit tesz, majd élettelenül egy nyugágyra
roskadt. Órák hosszat hevert mozdulatlanul, szinte bénultan, de az
agya vadul dolgozott. Mit tegyen hát ezzel a borzalmas bizonyos-
sággal?
Megmondja Götznek, hogy megtalálta a levelet, és tudja már,
hogy miért vette feleségül? A foga is vacogott a gondolatra. Nem,
erre Q nem képes. Odaállni elé, és az arcába mondani, hogy átlátott a
hazugságán, és tudja, hogy színleléssel és csalással hódította meg
szegény, védtelen szívét, és szégyent, bqntudatot látni azon az imá-
dott  istenem, milyen hQn imádott  arcon! Nem, százszor is nem!
De éppilyen lehetetlen volt az is, hogy tovább éljen mellette ezzel a
bizonyossággal a szívében, színlelve, hogy mit sem tud, hogy hisz
még a szerelmében. És ezerszer is lehetetlen  iszonyú gondolat! 
eltqrni a hazug gyöngédségét. De hát akkor mit tehet?
Elszökjön? Woltersheimban a szép, csöndes halastó csak Qt vár-
ja... Hogy csábította ez a gondolat! Akkor jó lenne, nyugalom lenne,
nem kellene többet a borzalomra gondolni, mely szétszaggatja a szí-
vét! Hisz mit várjon még az élettQl, ha Götz szerelmében nem hihet
már? De nem! Azt sem lehet. A szülei  megszakadna a szívük! És
Q... Götz? Talán nem sejtené meg, mi qzte a halálba a feleségét? Ak-
kor az Q életének is vége volna, hisz annyira nem lelkiismeretlen,
hogy nyugodtan éljen ezután tovább! Nem, ezt nem teheti Götzcel,
annál jobban szereti... Jaj, gyalázat, hogy most még forróbban, gyöt-
relmesebben szereti, mint eddig!
Mit tegyen, mit kéne tennie? Hol talál kiutat ebbQl a zqrzavarból?
Hová meneküljön szégyenével, gyötrelmével? Hová a hazug gyön-
gédségek kínja elQl?
 Götz, Götz!  A férfi nevét nyögte vergQdve kínjában, majd
fölegyenesedett, szemében vad zavarodottság lángolt.
A nap lemenQben volt, sugarai rézsút estek a szobába, ahová las-
san bekúszott már az alkony. Eva fölpattant, gépiesen lesimította a
haját. Nem bírta tovább a szobában, úgy érezte, a falak halálra szo-
rongatják. Kirohant a folyosóra.
Szembejött a komornája, kérdezte, nem parancsol-e valamit. Eva
megrázta a fejét, és továbbment. Az elQcsarnok sarkában üldögélt
ugyan egy szolga, de éppen elbóbiskolt, úgyhogy senki sem vette
észre a távozását. A komorna lement a szuterénbe, csevegni a sze-
mélyzet többi tagjával, s egykettQre elfeledkezett úrnQjérQl.
Eva lerohant a hegyoldalon, be az erdQbe. Alvajáró módjára maga
elé meredve lépdelt az erdei úton. Aztán letért róla, s bevette magát a
bozótba. Jólesett, hogy arcát csapkodják az ágak, s hogy erQnek ere-
jével kénytelen utat törni a sqrqben. Nem tudta, mióta bolyong a bo-
zótban, sem azt, hogy hol van éppen. Végképp kimerülve állt meg, s
arcra vetette magát a puha fqben.
Sokáig hevert itt végkimerültségben, tompán, érzéketlenül, mint a
sebesült vad, amely magányos helyre vonul meghalni. Nem érzékelte
sem a teret, sem az idQt. Csak akkor riadt föl, amikor félelmetesen
megdördült az ég, és orkánszerq vihar tört ki. Ijedten kapta föl a fe-
jét, és nézett körül. Sqrq éjszaka volt már. Nagy, nehéz cseppekben
eleredt az esQ.
Lassan föltápászkodott, s kézzel-lábbal tapogatózva elindult. Vil-
lám vakította el, hatalmasat csattant az ég, aztán dörgött-villámlott
már megszakítás nélkül. Az esQ rendületlenül szakadt, már az egész
ruháját átáztatta. Vaktában tapogatózott tovább. Gyakran ütközött
fatörzsnek, botladozott, egyensúlyát vesztve kapott valami fogódzó
után. Pz csörtetett el elQtte, mókus ugrott át a feje fölött. Félelmetes
volt az éjfekete erdQ, s Evát rettegés fogta el. Futni kezdett, szemét a
sötétségbe meresztve.
HideglelQsen borzongott, a ruhája csuromvizesen tapadt reszketQ
tágjaira, finom kis cipQje is átázott. Holtfáradtan vánszorgott tovább,
amikor végre azon vette észre magát, hogy kiért az erdQbQl, s egy
útra talált. Megkönnyebbülten sietett volna tovább, de ebben a pilla-
natban eltqnt a lába alól a föld, s belezuhant valami árokba. Olyan
szerencsétlenül esett, hogy felsikoltott a fájdalomtól. Megpróbált
fölkelni, de hiába.
Éles fájdalom hasított a jobb lábába, mozdulni sem bírt. Nyögve,
lihegve erQlködött, de végül kénytelen volt megadni magát a testi és
lelki gyötrelmeknek. Mozdulatlanul hevert és azért fohászkodott,
hogy a jó Isten engedje meghalni. Végül jótékony eszméletlenség
szabadította meg rövid idQre kínjaitól.
XVII.
Götz a várakozások ellenére már tízkor el tudott szabadulni a vá-
rosból. Ugratták is miatta a többiek, hogy ennyire sürgQs a dolga, de
Q nem zavartatta magát. Apósa, aki szintén részt vett a gyqlésen,
Woltersheimig kísérte, onnan egyedül hajtatott tovább. A vihar ad-
digra már elvonult. Tiszta, csillagos égbolt borult a föld fölé, sütött a
hold. Götz utasította a kocsist, hogy siessen. Remélte, még ébren
találja Evát, és elQre örült az asszony örömének, hogy hamarabb jött
vissza, mint remélte.
A kocsis váratlanul megállította a lovakat az út közepén. Götz föl-
riadt kellemes álmodozásából.
 Mi történt, Seifert? Miért álltunk meg?
A kocsis hátrafordult.
 Ott az árokban egy ember fekszik, fehér ruhája van.
 Na de Seifert, csak nem kísérteteket lát? Talán poharazgatott
egy kicsit?
 Színjózan vagyok. Nézzen csak oda a méltóságos úr! Asszony
kell legyen, az elQbb nyögött egyet. Valami szerencsétlenség történt
itt!
Most már Götz is látott arrafelé valami fehérséget. Kiugrott a ko-
csiból.
 Gyorsan ide a lámpát! Gyerünk, Seifert, világítson! Lássuk csak,
mi van itt!
Seifert megindult a lámpával az ura után. Götz az asszony fölé
hajolt. Végre az arcára esett a fény. [ Pobierz caÅ‚ość w formacie PDF ]

  • zanotowane.pl
  • doc.pisz.pl
  • pdf.pisz.pl
  • domowewypieki.keep.pl